Bár tősgyökeres albertfalvainak tekintem magam, a helyi gasztronómia területén igazándiból csak betelepülő lehetek. Amikor a második világháború után megszülettem nem a gasztronómia volt a család fontos gondja, hanem az, hogy egyáltalán legyen mit ennünk. Emiatt jellegzetes, helyi ételkülönlegességekre nincs rálátásom. Gyerekkoromban, ami az ötvenes évekre esett, helyi vendéglátóhelyekre nemigen jutottam el. Egyrészt nem nagyon voltak, másrészt szüleim pénztárcája sem engedte meg. Így azokat az „ételkülönlegességeket” szeretném elmesélni, amelyeket megéltem. Előre bocsátom, egyáltalán nem panaszkodom, még ha a mai kor elvárásainak, igényeinek talán kevésbé felelnek meg.
Sokszor mondogatták nekem, hogy nehéz gyerekkorod lehetett a Rákosi korszakban. Ez így nem igaz. Nekem szép gyerekkorom volt szerető családom körében, és ha szegényesen is éltünk, azt nem éreztem, mert másról, a „gazdagabbról” nem volt ismeretem.
Akkor belevágok, hogy miket ettünk, illetve mire emlékszem. Persze csak a különlegességeket sorolom, amit ma már talán nem, vagy csak ritkán fogyasztunk, nem térek ki a főzelékekre a töktől a kelkáposztáig.

Élesztő pástétom (János nagypapa szerint a „maszlag”.)
Azt hittem erre senki sem emlékszik, de ha beírom az internetbe, legalább öt-hat recept jelenik meg. Sőt ma is sokan lelkesednek érte. Én annak idején szerettem, de jó pár évtizede nem próbálkoztam vele. Lehet, hogy egyszer újra kipróbálom.

Rántás
Főleg a főzelékek sűrítésére használják manapság. De gyerekkoromban ezt a kenyérre kentük, mint (mai szóval) szendvicskrémet. Több változata volt. Volt a sima, a pirospaprikás, a hagymás, és ennek változatai. Elfogadom, hogy nem egészséges, de az éhség még egészségtelenebb. Annak idején ebből indultunk ki.

Huszárrostélyos
Nagyon előkelő név. Legalább nálunk így hívták a zsírban mindkét oldalán megsütött (nem megégett) kenyeret, amit bőven lehetett fokhagymával bedörzsölni. Főleg meleg (idősebbeknél rumos vagy boros) teával volt érdemes fogyasztani. Mellékhatásai miatt általában csak vacsoraként volt célszerű alkalmazni, főleg, ha a család többi tagja is részt vett a lakomában.

Zsíros kenyér (zsíros deszka, bányászkrémes, proletár szendvics)
Már a sok névből is látszik, hogy a kor egyik kedvencéről van szó. Valljuk be, hogy ez az egyszerű étel ma sem népszerűtlen, legfeljebb az egészséges táplálkozás miatt hanyagoljuk. Pedig variánsai kifogyhatatlanok. A használt zsír alapján lehet „normál sertés”, pecsenye, kolbász-hurka zsír, esetleg kacsa- vagy libazsír. Rászórhatunk köménymagot, pirospaprikát, chilit, borsot külön-külön vagy vegyesen. Tehetünk rá hagymaszeletet (vörös-, új-, lila-, gyöngy-, póréhagymából), uborka, paradicsom vagy zöldpaprika karikát. Ez utóbbi is lehet édes, csípős, erős, méregerős stb. Ki tudná felsorolni az összes variációt.
Az ötvenes években azonban élt még egy, a mai embereknek talán meglepő megoldás, mint édesség. A jól megkent zsíros kenyeret vastagon megszórtuk kristálycukorral.

Édes megoldások
Az előbb említettnek „szerényebb” változata volt a kenyér bevizezése, és a vizes kenyér bemártása a kristálycukorba.
A valódi édesség a kenyérrel a lekváros volt. Abban az időben nagyanyáink, anyáink még tettek el házilag lekvárt, amellyel megkenve igencsak finom volt a kenyér. Még akkor is, ha nem volt alatta vaj. (A margarint akkor még nem ismertük.) Azért ha nem volt házi lekvár megtette a gyümölcsíz is, népies nevén „Hitler szalonna”.
Volt egy főtt tészta, amelyre úgy emlékszem, hogy nagymama szabógallérnak hívta. Valamilyen gyúrt tészta volt, amit tejben főztek ki, és így fogyasztottuk. (Az interneten ma a szabógallér alatt más recept szerepel. Ha rosszul emlékeznék a tészta nevére, elnézést kérek.)

Húsételek
Ritkán volt hús az ebédhez, általában csak vasárnap volt, és az is csak fasírozott (édesanyám így nevezte a fasírtot). Annak érdekében, hogy a pogácsa fasírt kiadósabb legyen, anyukám szabályosan „bepanírozta”: liszt, tojás, prézli. A hús-zsömle arány általában egy az egyhez volt. Időnként ehettünk „egybefasírtot” is, de az kevésbé volt kiadós. Ezek az ételek ma is ismertek, de nálunk volt egy specialitás, és ez a „fasírtpörkölt” volt. Ez teljesen pörkölt „technikával” készült, ahol a húst fasírtgombócok helyettesítették. Ezért sokkal gyorsabban készült el, mint a hagyományos pörkölt.
Számomra a legemlékezetesebb kapható csemegeáru a „fradikolbász” volt. Neveztük ezt „kétforintos” kolbásznak is, mivel egy kiló belőle húsz forintba került. Alapjában ez egy lecsókolbász volt. Nevét azért kapta, mert a néphit úgy vélte, hogy a feldolgozás során minden máshol kimaradt „nyesedéket” bele raktak, tehát ezért „Mindent bele!”. Való igaz, hogy néha szép kis mócsingot is találhattunk benne. De, és ezt most komolyan mondom, minden, ami belekerült valamilyen szinten hús volt. Nem volt benne ízfokozó, szója, és még ki tudja, mi minden van ma egy ilyen kolbászban. Azt mondták, nem tanácsos nyersen enni, inkább főzve javasolták fogyasztani. Én általában nyersen ettem, mert úgy jobban ízlett, és soha semmi bajom nem volt tőle.

Madaras Gábor